Az üdvösséged függ tőle! - Egy pap szavai a vasárnapi miselátogatásról
Az egyházközségemben élő emberek, különösen a hitoktatásra járó gyerekek szülei esetleg csodálkoznak, hogy miért ragaszkodom annyira a vasárnapi misén való részvételhez.
Néha már azt fontolgatom magamban, hogy még a sírkövemre is rá fogom íratni: "Kérem, feltétlenül menjen el szentmisére minden vasárnap!"
Tudom, hogy nagyon sokan - eléggé evilági módon - úgy tekintenek a misére, mint amire ugyan nagyon szép dolog elmenni, de nem teljesen szükséges az identitásukhoz. Tudom, hogy egyesek halálra unják magukat a misén.
Tudom, hogy egyesek a kisgyerekeikkel küzdenek a mise alatt végig, és úgy érzik, hogy nem kaptak semmit. Tudom, hogy vannak olyanok is, akik annyira énközpontúak, hogy a saját vágyaikon kívül semmi mást sem tudnak imádni.
Tudom, hogy vannak, akiket súlyosan megbántott az élet, egy egyházi személy vagy egy templomba járó világi személy.
Azoknak, akik szerint a misére járás szép, de nem szükséges, ezt üzenem:
Igenis szükséges! Az Egyház úgy hivatkozik az Eucharisztiára, mint hitünk forrására és csúcsára. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre".
Az Eucharisztia jelenti a mi közvetlen részvételünket Krisztus keresztáldozatában. Ennek az áldozatnak minden számunkra szükséges jótéteményét az Eucharisztia vétele által kapjuk. Ha ezt összekapcsoljuk a Sabbát megszentelésének parancsával (aminek része az Isten imádása), akkor a szentmise nagyon is szükséges ahhoz, hogy kik is vagyunk mi, katolikusok.
Néha abba a hibába esünk, hogy ha nem érezzük, hogy valamit meg kell tennünk, akkor az úgy rendben is van. Ha pedig Isten, akinek az örök otthonába be akarunk lépni, azt mondja nekünk, hogy ez a dolog az oda vezető út része, akkor megtesszük. Nem azért vagyunk a misén elsősorban, hogy kapjunk valamit (bár az Eucharisztia vétele által igenis kapunk). Azért vagyunk ott, hogy imádjuk Istent, úgy, ahogyan Ő mondta nekünk.
Mivel törődöm az örök üdvösségetekkel, azt a kihívást intézem hozzátok, hogy a saját és a rátok bízottak üdvözüléséért - különösen az apukákéért - gyertek el a misére!
Azoknak, akik halálra unják magukat, ezt üzenem:
Nem minden azért van csupán a világon, hogy szórakoztasson minket. Bár sok pap úgy tesz, mintha a misének az lenne a feladata, hogy szórakoztasson, ez nem így van.
Tudom, hogy néha unalmas lehet. Néha a pap vagy a diakónus prédikációja nem valami jó vagy nem összefüggő. Néha a zene rettenetes, vagy nincs is.
Sokszor a mise csak egy gyenge produkciónak tűnik, amely nem is foglalkozik azzal a fenséggel vagy misztériummal, ami valójában történik. Ezt megértem. Bárcsak több pap és szolgálattevő is megértené.
Azonban sokkal fontosabb az, hogy te mit hozol Isten elé abból, aki vagy. Ez persze nem mentesíti a papokat az alól, hogy megteremtsék a fenség és a misztérium érzését, amelynek át kell hatnia a szentmisét.
Néha túl kell lépnünk az ilyen hiányosságokon, és mindent meg kell tennünk, hogy Istent imádjuk. Ismétlem: mivel törődöm az örök üdvösségetekkel, kihívást intézek hozzátok.
Azoknak, akik kicsinyekkel és gyerekekkel küszködnek, ezt üzenem:
Megértem a küszködésüket.
Néha úgy érezzük, mintha macskákat hajkurásznánk, amikor a mise alatt a gyermekeket arra próbáljuk rávenni, hogy viselkedjenek rendesen (vagy legalábbis ne zavarják a misét). De a megfelelő viselkedés megtanításának egyetlen igazi módja az, ha részt vesznek a misén.
Lehet persze, hogy az emberek majd titeket bámulnak. Néha eléggé ferde szemmel. Igen, tudom, hogy néha legszívesebben elbújnátok a pad alá.
Elsősorban viszont ti szégyelljétek magukat, ti, akik ferde szemmel néztek. Türelmet igényeltetek, amikor rólatok volt szó, most pedig ti legyetek türelemmel. Néha az a gyerek figyelemhiányos, hiperaktivitásban szenved vagy autista, és egyszerűen többre van szüksége. Adjátok meg neki azt a türelmet, amit magatoknak is kérnétek.
Kedves szülők, én soha nem fogok így nézni rátok. Örülök, hogy ott vagytok. Ha a gyerek megzabolázása egy kicsit túl nehéznek tűnik, akkor egy időre beoszthatjátok magatok közt a misére járást, ha feltétlenül szükséges. De egyházközségként az a dolgunk, hogy osztozzunk a küzdelemben, nem pedig az, hogy ítélkezzünk felettetek emiatt.
Azoknak, akik annyira énközpontúak, hogy a misét lényegtelennek tartják, ezt üzenem:
A világ nem rólatok szól. Egyszerűen nem rólatok szól. A világ nem fog alkalmazkodni a vágyaitokhoz. Isten nem válik olyanná, amilyennek ti akarjátok. Az önimádat nem csak ebben az életben teszi az embert nyomorulttá, hanem ráadásul a mennyországtól is megfosztja.
Az élet sokkal inkább arról szól, hogy hogyan adj magadból, mintsem arról, hogy mit tudsz elvenni. A szentmise ideális esetben arra késztet, hogy lépj egy lépéssel hátrébb önmagadtól, és összpontosíts Istenre.
Ismétlem, mivel törődöm az örök üdvösségeddel, kihívást intézek hozzád.
Azoknak, akiket megbántottak, ezt üzenem:
Egyszer én is ebbe a kategóriába tartoztam. Kiléptem az Egyházból, és felhagytam a személyes Istenben való hittel, mert egyháziaktól sérelmet szenvedtem. Ismerem a fájdalmat és az önvédelem által kiváltott fenntartásokat, ha a visszatérésről van szó.
Ismerem a neheztelést, amikor úgy érzitek, hogy kényszerítettek benneteket arra, hogy távozzatok. Megértem ezt.
Én magam néhány év múlva elkezdtem visszavágyódni, és nem akartam foglalkozni azzal, ami elűzött. Az a pap és az a katolikus akartam lenni, aki kinyújtja a kezét, aki törődik másokkal, aki gondoskodik a küszködőkről ... nem pedig a küszködés okozója.
Mindaz, ami elűzött engem, még mindig létezik az Egyházban, de elszántan törekszem arra, hogy elérjem a szükséges változásokat.
Ez az én kihívásom a számotokra. Nehéz. Tudom, hogy nehéz. De megéri.
Tudom, hogy Krisztust és az Ő Egyházát nem mások csúfsága képviseli, hanem az Ő szeretete, és ezt a legtökéletesebben a kereszt fejezi ki.
Ismétlem, mivel törődöm az örök üdvösségetekkel, és mivel magam is voltam ebben a bizonyos gödörben, ismerem a kiutat, és kihívás elé állítalak benneteket.
"Nem járok szentmisére, mert már nem érzek ott semmit"
A szentmisén való részvételünk nem függhet a pillanatnyi vallásos érzéseinktől, főként azért nem, mert a szentségek azok, amelyek növelik bennünk az Isten és a felebarátaink iránt érzett szeretetünket.
Manapság az "átérzés" diktátuma korlátozza a lelkiismeretünket. A spontaneitás és az érzelmesség soha nem látott mértékű ösztönzést és támogatást kap. Például, hogy "lájkoljuk" valamelyik ismerősünk legújabb posztját a közösségi hálón. Ez a hullám még a vallási szférát is érinti, olyannyira, hogy a "megélés", az "átélt élmény" fontosabb lett, mint a katekizmus tanítása. "Az evangélium inkább élmény, mint tanítás" – halljuk néha. A keresztény élet ilyesfajta felfogása szerint az önátadás és a szív kiáradása gond nélkül mellőzheti a hit misztériumának megfelelő ismeretét. A lényeg az lenne, hogy csak szeressük Jézust minden további elmélkedés nélkül. Ezt az irányzatot fideizmusnak nevezték el.
Azonban azáltal, hogy a katolikusok az érzéseket részesítik előnyben a hittel kapcsolatos ismeretekkel szemben, azt kockáztatják, hogy elbizonytalanodnak mihelyt a szentmise során nem tapasztalnak semmilyen jóleső érzést. Ha "érzéketlen" maradok, amikor a közösség vasárnap az Úr misztériumait ünnepli, az vajon azt jelenti, hogy már nincs hitem? Ha már nem érzek magamban melegséget a szentmisén, akkor ez azt jelenti, hogy az ünnepelt misztériumok nem igazak, vagy azt, hogy egy másik hitet, a kereszténység egy másik ágát, vagy más felekezetet kell választanom?
Az Isten munkálkodik bennünk
Sajnos, néhány templomba járó ezt a következtetést vonja le, éspedig azok, akik túlságosan is az "átérzésre" hagyatkoznak. Szerintük ez lenne hitük mércéje: "Ha már nem érzek semmit, ha szenvtelen vagyok, az azért van, mert nincs, vagy már nincs hitem." Hitünket ily módon a belső érzelmeinkhez viszonyítani elég veszélyes reflexnek bizonyulhat. Valójában azt jelenti, hogy az egész létezésünk alapvető választását, vagyis az Istenbe vetett hitünket csupán a belső érzéseinkre alapozzuk. És elfelejtjük, hogy nem mi adtuk magunknak a hitet, hanem Isten az, aki azt belénk oltotta.
Mi több, a hit szellemi mélységének mértéke, amelyben a hit működik, nem mérhető azzal, amit az elménk érzékel belőle. Miért van ez így? Mert Isten a keresztségünk óta mélyen munkálkodik bennük, és a lelkünkben való működése gyakran rejtve marad előlünk. Isten nemcsak hogy nem erőlteti ránk magát, de mihelyt igent mondunk neki, azonnal otthonra lel bennünk, ügyelve arra, hogy ne befolyásoljon minket, mivel tiszteletben akarja tartani a szabadságunkat. Olyannyira, hogy az is gyakran előfordul, hogy az Istennel élő lelkek már nem is érzékelik magukban az Ő jelenlétét.
A szubjektív érzékelésünk nem a hitünk mércéje
Ezek a megfontolások nagyon fontosak a szentmise alatti "átérzésünk" mértékének megítélésében. Az, hogy nehezen "lépünk be" az Eucharisztia misztériumának ünneplésébe, nem jelenti azt, hogy hitünk "megrekedt", és hogy már nincs helyünk a közösségben. Óvakodjunk attól, hogy túlértékeljük a szubjektív érzékelésünket! Nem ez a hitünk, még kevésbé Krisztus igazságának mértéke! Az, hogy az úrfelmutatásnál vagy az átváltoztatásnál nem érzek semmi különöset, még nem jelenti azt, hogy Krisztus valóságosan nincs is jelen közöttünk.
Mindenekelőtt arról kell meggyőznünk magunkat, hogy a szentségek a bennünk lévő hit és szeretet növelésére szolgálnak, és nem azért vannak, hogy ellenőrizzék bennünk ezeknek a pillanatnyi intenzitását! A szentmisében Krisztus cselekszik bennünk az ünneplés első pillanataitól kezdve, és még inkább, ha magunkhoz vesszük az Ő testét, függetlenül attól, hogy mit érzünk éppen akkor. Tehát nagyon helytelen dolog csupán azért megtagadni a misére járást, mert az előző vasárnap nem tapasztaltunk semmit. Nem rajtunk múlik, hogy növekszik-e a hitünk és a szeretetünk, erről Isten gondoskodik. Ne fordítsuk meg az ok és okozat sorrendjét. A legfontosabb az ok (Isten), nem pedig az okozat (az érzéseim vagy azok hiánya) – még akkor is, ha a hitem fenntartásához az én szándékomra is szükség van.
Ráadásul, mint fentebb említettük, a hit és a szeretet nem az érzelmekhez igazodik. Egy anya sincs állandóan örömmámorban, de ez nem akadályozza meg abban, hogy életének minden napján gondoskodjon gyermekeiről, hogy szünet nélkül nekik szentelje magát. Hasonlóképpen nem kell lelki önkívületben lennünk ahhoz, hogy kimutassuk Jézus iránti szeretetünket azáltal, hogy részt veszünk a szentmisén.
Fordította: Görgényi Adél
Forrás: fr.aleteia.org, zarandok.ma